A Szatmárnémetiből származó Székely Julianna fiatal korában a kereskedelemben dolgozott, munkája révén pedig megfordult Brassóban, Nagyszebenben, de még a Transfogarasi úton is. 1984-ben visszatért szülővárosába, ahol élettársával együtt boldogságban éltek egészen addig, míg a férfi 1995-ben el nem hunyt. Néhány évnyi magányosság után Julianna megismerkedett egy másik férfival, és abban reménykedett, ismét olyan kapcsolatban lehet része, amelyben tisztelik, szeretik és megbecsülik. A sors azonban nem olyan szerelmet hozott neki, melyre teljes szívéből vágyott.
Hat és fél évig tartott a kapcsolat, melyet leginkább csak földi pokolként lehetne jellemezni. Folyamatosan bántalmazták, megalázták, nem volt szabad munkába mennie, az egyetlen, amivel foglalkozhatott, a házkörüli munkák elvégzése volt. Amellett, hogy főzött és takarított, kerítést is festett, szénát is gyűjtött, azaz azokat a teendőket is el kellett végeznie, melyet egy háztartásban általában a férfi vállal magára. A több évnyi szenvedés után Julianna végül úgy döntött, nem marad tovább, kilép ennek az életnek aligha nevezhető rémálomból.
Egy falun élő barátnőjénél talált ideiglenes menedékre, majd nem sokkal később megtudta, hogy a szatmári hajléktalanszálló munkatársai segíthetnek neki átvészelni ezt a nehéz időszakot. „Befogadtak a szállóra. Mind a mai napig hálás vagyok a Jóistennek, hogy arra a helyre vezérelt, melyről ma is csak dicsérő szavakkal tudok beszélni.” – emlékszik vissza Julianna.
A Szatmárnémeti Szociális Igazgatóság támogatásával a hölgy nemrégiben új otthonra lelt a „Linistea bunicilor” központban, ahol már be is rendezkedett, új barátságokat kötött, és próbál a közösség hasznos tagjává lenni. Szabadidejében mellényeket, sapkákat, pulóvereket köt, melyekkel legtöbbször új barátait, barátnőit lepi meg.
Kellemes udvarral rendelkezik az idősotthon
Nem Julianna azonban az egyetlen, akinek élete a hajléktalanszállónak köszönhetően fordult jobbra. János Imre az intézmény 64 éves lakója, akit mindenki úgy ismer odabent, mint egy jóravaló, szorgalmas és segítőkész férfi. Foglalkozását tekintve szabó, így a varrógép előtt érzi igazán jól magát. E szenvedélyéről még most, idősödő korában sem tett le, így a szállón berendeztek neki egy apró műhelysarkot, ahol a kezei alatt új életre kelnek a lakók megviselt ruhái.
János Imre egyébként már egészen fiatal kora óta űzte e szakmát, a város több varrodájában is dolgozott, viszont az élet olyan akadályokat gördített elé, melyekkel nem tudott megküzdeni. A hontalanná vált férfi 2009 óta – kisebb-nagyobb szünetekkel – rendszeresen igénybe vette a központ nyújtotta szolgáltatásokat, néhány hónapja pedig a szálló állandó lakójává vált, és ezzel együtt végre ismét visszaülhetett a számára oly kedves varrógép elé.
